Tisztelt gyászolók, kollégák! 

 

Alig három hete kellett szembesülnünk a megrendítő hírrel, hogy végleg eltávozott közülünk Niederhauser Emil akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kelet-Európa Történeti Tanszékének professzor emeritusa, az ELTE keleteurópa-történeti oktatásának 1984 óta egyik meghatározó, emblematikus alakja, a térség történetének nemzetközileg elismert szaktekintélye.

 

Niederhauser Emil az elmúlt évtizedek során a magyar történetírás és történettudományi oktatás klasszikus egyéniségévé emelkedett. Olyan historiográfiai tudást hagyott ránk, amely nélkül a következő történész-nemzedékek sem boldogulhatnak. Igazi enciklopédikus tudású történettudós volt, aki utat tört az összehasonlító történetírás számára olyan időkben, már az ötvenes évek második felétől kezdve, amikor azok a szerzők, akik később őt próbálták kioktatni „civil kurázsiból”, még a kötelező kánont hajtogatták. Elméleti teljesítménye Kelet-Európa történeti fogalmának kidolgozásában csúcsosodott ki. A kelet-európai történelmet nem a Nyugat „utolérésének” paradigmájára szűkítve értelmezte, hanem a sajátos társadalom-, gazdaság- és eszmetörténeti tényezők alapján világosan kimutatta a kelet-európai térség egészére jellemző strukturális azonosságokat és hasonlóságokat, de a térség szubregionális tagoltságának felrajzolásával rámutatott a belső specifikumokra is. Kutatásai során mindig a tudományon kívüli megfontolások birodalmába helyezte a spekulatív politikai és ideológiai szempontokat - alkotó történész volt, aki kinevette a dogmákat, az előítéleteket és a kötelező kánont. Talán ezért is mondhatjuk el, hogy a 20. század második felének magyar keleteurópa-koncepciói rendre Niederhauser Emil munkásságából indultak ki. Nem a könnyű utat választotta akkor sem, amikor a nagyjelentőségű, itthon és külföldön egyaránt elismert Habsburg-kutatásait folytatta. Napjainkkal ellentétben a ’70-es években ez nem volt divatos téma, a hivatalosság számára csak nyűgnek és megtűrtnek számított, de éppen ez tette Niederhauser Emilt a nagyközönség számára is az egyik legismertebb és legnépszerűbb történésszé.

De példaadó volt Emil bácsinak, ahogy tanítványai és ifjabb kollégái nevezték, a szerénysége, erkölcsi tartása és tanári teljesítménye is. Természetesen ő is, mint minden formátumos történész és gondolkodó, elkötelezte magát bizonyos „nagy eszmék” mellett - de nem cserélgette azokat a politikai kurzusváltások idején. Személyes beszélgetésektől a szakmai kollokviumokig sokszor meggyőződhettünk róla, hogy nem változtatott, mert nem volt oka változtatni az eredeti, még a ’40-es években kialakult történetfelfogásán. Rankéval együtt vallotta, hogy „minden nép egyformán közel vagy távol van Istenhez”. Ez a hitvallás különösen fontos volt egy olyan régió kutatója számára, aki a népek együttélését természetes élményként élte meg: ne feledjük, a magyar, a német és a szlovák nyelv elsajátítása gyermekkorának természetes velejárója volt Pozsonyban. S különösen fontos volt számára ez a hitvallás azért is, mert mindig szemben állt azokkal a hatalmi törekvésekkel, amelyek a különböző nemzetek és kultúrák képviselőit egymás ellen akarták ugrasztani.

 

Niederhauser Emil monográfiáin, tankönyvein és egyetemi kurzusain történész-generációk egész sora nőtt fel Debrecentől Budapestig. Sokat elmond a professzor úr egyéniségéről és bölcsességéről, hogy a diákjaival való kapcsolataiban volt valami különleges. Soha nem volt dölyfös és leereszkedő, sem erőszakosan atyáskodó. Ellenben segítőkész volt és támogató. Megosztott a diákjaival mindent, amit tudott. Adott egy szemléletet, amire csak kevesen képesek, de azt is megosztotta velünk, amit nem tudott: a kétségeit, töprengéseit, a nem szégyellt tévedéseit, az inspiráló hipotéziseit. S mindamellett olyan történész, aki megtalálta a kutató szakember, az egyetemi oktató és a történettudományt népszerűsítő szakíró összhangját, hiszen képes volt a legbonyolultabb történeti problémákat a szélesebb olvasóközönség számára is élvezetes módon elmesélni, legyen szó a mindig forrongó Balkán-félsziget történetéről, a Habsburg- vagy a Romanov-dinasztia sorsáról, a kelet-európai nemzeti mozgalmak megszületéséről és sajátosságairól, vagy éppen a jobbágyfelszabadítás társadalomtörténeti jelentőségéről.

 

Niederhauser Emil ismerte a történész szakma rákfenéit is. Már sok évtizeddel ezelőtt a debreceni egyetemen elmagyarázta, hogy miért bánt mostohán a hazai történetírás az egyetemes történetkutatással. E téren is idegen volt tőle a túlzott optimizmus, amit a történelemkutatás és oktatás mai állapota igazán pregnánsan visszaigazolt. Mondhatnánk, sajnos, de ő ezt a maga szellemes és szarkasztikus modorában természetesnek tartotta: Kelet-Európa nem szűnt meg, csak átalakult…Éppen az átalakulások megértése szempontjából fontos Niederhauser akadémikus történészi öröksége, amelynek ápolását halála előtt is fontosnak tekintettük, most ennek vállalása hivatássá emelkedik.

 

Niederhauser Emil halálával pótolhatatlan veszteség érte az Eötvös Loránd Tudományegyetemen folyó kelet-európa-történeti, benne a ruszisztikai és a balkanisztikai oktatást és kutatómunkát. De velünk marad rendkívüli szakmai hagyatéka, kiemelkedő tanári teljesítményének inspiráló és orientáló példája.

 

Nyugodj békében, Emil bácsi!